Tanmese kicsit másképp

Mint a gyerek?

Kutyatartók körében gyakran felmerülő analógia, hogy egy kutya tartása, nevelése sok szempontból olyan, mint a gyereknevelés. Persze ezzel senki sem azt akarja mondani, hogy a gyerek kutya. :) Azt sem, hogy a gyereknevelés ne lenne összetettebb és talán felelősségteljesebb is (persze azon túl, hogy minden élőlényért – akár kutya, akár ló, macska vagy papagáj – felelősséggel tartozunk).

Ezzel együtt sok a párhuzam.

Mielőtt valaki úgy dönt, kutyát szeretne, nem mindig gondolja teljesen végig, hogy ez sokkal több mindennel jár, mint hogy olykor megsimogatjuk. Ahogy a gyerekvállalás és nevelés sem csak örömteli pillanatokat tartogat. Akkor is figyelnünk kell rájuk, törődnünk kell velük, ha fáradtak, gondterheltek, nyúzottak vagyunk. Igenis erőt kell vennünk magunkon és időt kell szánnunk rájuk. Például arra, hogy játszunk velük.

Az alábbi történet apáról és fiáról szól (plusz egy kis szösszenet), de nyugodtan lefordítható ez a már meglévő vagy leendő kutyánkra is. Foglalkozzunk, játszunk velük, szánjunk rájuk időt, türelmet, mert megérdemlik ők is. Akinek pedig túl sok dolog gyűlik a listájára ami fontos, fontosabb ennél, az gondolkodjon el azon, tényleg szabad-e kutyát tartania.

Íme a tanmese

““Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:

– Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?
Az apja haragra gerjed:
– Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!
A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba… Kezébe temeti az arcát.
“Mikor lesz ennek vége?” – kérdezi magától.
Aztán eszébe jut a gyerek. “Talán nem kellett volna így bánnom vele… Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik.” – gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.
A fiú felnéz, és újra megkérdezi:
– Apa, neked mennyi az órabéred?
– Négy dollár fiam.
– És tudnál nekem adni két dollárt?
Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: “Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának…” Majd meg is kérdezi tőle:
– Mire kellene neked az a két dollár?
– Mindjárt megmutatom! – mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.
Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:
– Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?”

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy igazán gazdag emberrel, aki a következőt mondta nekem, ami alapjaiban megváltoztatta a gondolkodásomat: “Bármit megtehetek, amit csak akarok. Illetve…egy dolgot mégsem: A 22 éves lányomat már nem tudom visszaültetni a hintába, hogy játszhassak vele.””

Mi a tanulság?

Szánjunk időt a mindennapokra, élvezzük a perceket, használjuk ki az együtt töltött időt gyermekünkkel, kutyánkkal addig, amíg lehet, amíg megtehetjük, mert ezek a percek nem jönnek vissza! Adjunk meg nekik mindent, amit csak tudunk, és ez sokszor nem is kerül pénzbe. Sőt, a legértékesebb együtt töltött perceink szinte biztos, hogy nem vásárolt idők. Jegyezzük ezt meg jól!